Zsókának
Fölgyújtotta az ősz az avart.
S kéri rá az ólmos havat
Tizenhárom varjú-kalap –
Fehér utca és hegyes házfödél.
Homálykút kék falak tövén
És piros bivaly a szél –
Jégdinnyéjéből az éj
Szeletnyit az égre földob.
És billeg a karéj –
Táncolnak a kecskék és kékek.
A kútágas parittyafa
S a mélyben kavicsnyi lélek –
Nagybőgőre vágott ablak.
Szamár vontatja a homályt,
S hiszi magát lónak s nagynak –
Ami szívnek s észnek horgonya,
Színeiből éppen kilép
És vízben tornyosuló orgona –
Kápolnán omló vakolat.
Fekete-piros ballada
És csipkéző patyolat –
Katedrális ösvény fölött:
Imára boruló ágak,
Kereszt és árnyéka mögött –
Zöld bikák lila huzatban.
Agancsokkal fésülhető a rét,
Hiszen újra tavasz van –
A vándorbot is kivirágzott.
S ablakos, nagybőgős úgy elázott,
Hogy útjuk végül összeért –
Vászonra költözött rozmaring.
És fölötte
Csodálkozó felhő ring –
Napfényhűség és madarak.
S a föld alatt
Vakondokok csuklanak –
Az örökléten át
Furulya bámulja
Egy csiga üvegszálnyomát –