ERDÉLYI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET
SOCIETATEA MAGHIARĂ DE CULTURĂ DIN TRANSILVANIA
HUNGARIAN CULTURAL SOCIETY OF TRANSYLVANIA

RO–400183 Kolozsvár, Lázár u. 30., Kolozs m.
RO–400183 Cluj, str. Gheorghe Lazăr nr. 30., jud. Cluj
Telefon/fax: +40 264 434110,  emke.oe@gmail.com

Címlap

Pap Mária: Emlékbeszéd Szabédi László sírjánál

GyMAE Facebook like: 
GyMAE Facebook like
Aktuális banner: 
Aktuális banner
szabedi_nap_2017_04.jpg

„Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek…” (Mt 23,37/a)

„És az Úr angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való út áll előtted.” (1Kir 19,7)

Emlékező testvéreim!

Köszönöm a lehetőséget, hogy az unitárius egyház nevében a XXVI. Szabédi Nap alkalmával hozzátok szólhatok. A felkérés, bevallom, nehéz helyzet elé állított. Szabédi László irodalmi munkásságáról, tanári pályafutásáról, közéleti szerepléséről vannak nálam szakavatottabb hozzáértők. Bár unitáriusnak született és a teológiával is kacérkodott, végül eltávolodott az egyháztól. Életének és munkásságának meghatározó irányvonalai nem képezik beszédem tárgyát és még kevésbé a tragikus halála, mely egy lelkész számára mindig felveti az örök dilemmát az isteni törvény és a kegyelem között. Ha életéről és haláláról nem beszélhetek, kérdés, hogy mi marad?

Egy erdélyi értelmiségi sors – melynek sikerei és kudarcai és végső meghasonulása minket is kísér és kísért.

Ezért emlékbeszédemet két bibliai gondolat köré építem, melyek szerintem megfogalmazzák nemcsak Szabédi László sorsát, de a mindenkori erdélyi magyar értelmiségi küzdelmét önmagával, sorsával, hivatásával.

1928-ban Babits Mihály Julien Benda Az írástudók árulása című művére való reflektálásban a következőket írja: „Az áruló írástudó nem azzal lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra. Léptei: magánügyek, de szavaiért és útjelzéséért felelős a világnak, melynek kalauzává szegődött.”
Gyönyörű gondolat, de melyik az a csillag, melyre mutatni kell? A betlehemi, a vörös, esetleg Csaba királyfi csillagösvénye vagy valami más? És hol áll a fizikai és lelki térben az írástudó, aki a csillagra mutat?

Ha az erdélyi értelmiséginek valamiben egyszerűbb a helyzete, az élete és szolgálata, az a földrajzi koordinátáinak, Jeruzsálemének adott volta. Közösségünk, szolgálatunk színtere adott, választásunk csak abban van, hogy elfogadjuk, vagy hátat fordítunk neki. Nem kívánom a mártíromság piedesztáljára helyezni az erdélyi értelmiségit, de élete és szolgálata a lassan egy évszázados kisebbségi lét-paradoxon vitájának jegyében zajlott és zajlik. Árulása, ha van ilyen, akkor az elsősorban önmaga elárulása. Ez az árulás pedig sorsának vállalásában gyökerezik. Annak a profétikus sorsnak a felvállalása, mely tudja, hogy nemcsak, hogy emberileg és szakmailag soha ki nem teljesedhet, de hogy a mindenkori Jeruzsálem, melyért feladja önmagát, megöli a prófétáit. Néha fizikailag, de legtöbbször szellemileg és lelkileg. Mert az igazán súlyos kövek nem a tárgyak, hanem a belső és külső teher, az önmarcangolás, a meghasonulás, a tehetetlenség keserűsége, az irigység mérges fullánkja, a kudarc elviselhetetlensége majd a menekülés. Alkoholba, depresszióba, halálba. A szerencsésebbek az anyaországba, vagy még nyugatabbra.

De e két véglet között él és küzd a többség. Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak a végleteket választóknál. Minket is sokszor megkísért ez vagy az a véglet és a jézusi kesergés kínlódása, kimondva vagy kimondatlan, ott van velünk. Bár tudatosan választottunk, ezt a választást naponta erősítenünk kell magunkban, egymásban, még akkor is, mikor hitünk, reményünk, kitartásunk meginog.

Naponta kell magyaráznunk önmagunknak, gyermekeinknek, tanítványaiknak, hogy miért a részt választottuk az egész helyett, a peremet a központ helyett, a kisebbségi lét sokszor elviselhetetlen gyönyörűségét a többségi lét húsosfazeka helyett. És persze azt, hogy miért kell nekik is ezt az utat választaniuk. Hogy miért kell a mi Jeruzsálemünket építeniük, még akkor is, amikor látják, hogy egyik kézzel foldozzuk az omladozó falakat, a másikkal pedig hadakozunk, hogy távol tartsuk az ellenséget.

Miért várjuk el, követeljük meg ezt az áldozatot magunktól, egymástól, tőlük?

A csillagért, melynek útjelzőjeként szegődtünk. S hogy mi ez a csillag? Azt én meg nem mondhatom. Bár az égbolt, melyre feltekintünk közös, mindenki magának választ csillagot. És ez is életünk egyik tragikuma, mert néha a választott csillag fénye csalókának bizonyul és sötétségbe taszít. Akkor tudni fogjuk, hogy tévedtünk, hogy máshol, másfele kell keresnünk, de fel nem adhatjuk, mert nem csak magunkért élünk, mert felelősek vagyunk a ránkbizottakért, mert ez a hivatásunk. Akkor is hirdetnünk kell az igét és tanítanunk a transzcendencia nyelvét, amikor mind többet és többet adunk fel magunkból, értékeinkből, közösségünkből, akkor is, amikor a félelem árnyai kísértenek és a hiábavalóság démonai vesznek körül. Mert nemcsak a szólásnak van ideje, hanem ideje van a hallgatásnak is. A próféta, aki azt is látja, amit más nem, időnként hallgat, mert másként nem tehet. Ha a rábízott üzenetet hirdeti is alkalmas és alkalmatlan időben, saját kételyeit, félelmeit bölcsen elhallgatja. Legfennebb csendben perel sorsával vagy Istenével. S bár ott van szüntelen a meghasonulás vagy megkövezés veszélye, vall és vállal.

Bárcsak azt mondhatnánk, hogy Szabédi László vagy a többi erdélyi értelmiségi halálba menekülésének volt vagy van értelme. Hogy valami nagy szellemi-lelki-társadalmi katarzist idézett elő, hogy megremegtek Jeruzsálem falai és a követ emelő kezek lehanyatlottak. De nem történt semmi eget-rengető, csak a fájdalom, a gyász, a veszteség, hogy megint kevesebben és kevesebbek lettünk.
Marad az emlékezés. Vagy talán valami több?

A menekülő Illés prófétának, aki küldetésében meginogva, hivatásában megkeseredve kéri a halált, az Úr angyala ezt mondja: „Kelj fel, egyél; mert erőd felett való út áll előtted.”

Mi is azt az utat járjuk, melyet elődeink kijelöltek, mely őket is keservesen megpróbálta és minket is naponta próbára tesz. Mi is elfáradunk, megkeseredünk, de az Úr angyala minket is bátorít, ha engedjük.

Ma, az emlékezés órájában, imádkozzunk azokért, akik már nem tudták vállalni az utat, imádkozzunk azokért, aki végig mentek azon az erő felett való úton, és imádkozzunk magunkért, akik ugyanezen az úton haladunk. Imádkozzunk erőét, a test és lélek eledeléért, a szellem bölcsességért, hogy csillagunk fele haladva, végig kitartsunk és utat mutathassunk.

A gondviselő Isten adjon az elhunytaknak csendes pihenést és tegye áldottá és áldásossá a rájuk való emlékezést!

Kolozsvár, 2017. május 12.

 

 


 





Támogatóink

Médiapartnerek

Erdélyi Magyar Televizió

Ajánljuk


© 2009, EMKE, Belépés