Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Országos Elnöksége megrendüléssel értesült Senkálszky Endre haláláról, és kegyelettel adózik példaadó munkássága előtt.
Személye színésznemzedékeket, történelmi korokat és színházi iskolákat kötött össze. A sétatéri teátrum két évszázadát kapcsolta egybe: Ő maga volt a folytonosság. A folyamatosan megújuló színházzal együtt folytonosan megújult színházi játéka, eszköztára közel a százhoz is szolgált meglepetésekkel. A bevett színházi pályafutás fordítottját futotta be: huszonévesen volt klasszikus és kilencven évesen abszurd.
Embert próbáló időkben volt direktora a kolozsvári színháznak, és maradandót tudott alkotni így is.
Nyugalomba vonult, de nem azért, hogy a pálya széléről osztogassa a jótanácsokat. Belevágott egy még ki nem próbált színházi szakmába: rendezni kezdett. Azokat a görög drámákat dolgozta fel, amelyekről úgy érezte, hogy méltatlanul hiányoznak az erdélyi színpadokról.
Élete, műve példaként áll előttünk. Örökifjúként, a százhoz közel is, a színpadon húzta Thália szekerét, az egyre fiatalabb kolozsvári színjátszást szolgálva haladt… az örökkévalóság felé. Így, immár az Ő nevét említve is, joggal idézhetjük Brassai Sámuel sírfeliratát: „A százzal haladónak…”.