Dániel Károly: Tücsök és bogár

(…)

Györkös-Mányi Alberthez addig jártunk képet nézni („Azok ott a feleségem munkái – tisztázta), amíg összejött egy kép ára, és megvehettünk egyet. Aztán többnyire az utcán beszélgettünk, ha találkoztunk, és egyszer eljött megnézni, „hol lóg a képe".

– Kérem, doktor úr, jöjjön el hozzánk, beteg a férjem! – szólt be egyik nap telefonon a felesége.
– De hiszen én gyermekorvos vagyok!
– Nem tesz semmit, a férjem Önben bízik...

Akkoriban még szűkebb volt a mai emlékház és sötétebb.

A Mester meggyógyult, és a barátság szorosabbra fonódott. Nehezen viselte el az egyedüllétet, mikor magára maradt.

– Nézzen be hozzám, mikor ideje engedi, lássa, miket festek mostanában. És van valami, amit magának szeretnék adni.

Húztam, halasztottam a dolgot (pont erre nem értél rá?, hányta szememre feleségem) és mikor végre elhatároztam magam a látogatásra, megállított – egy gyászjelentés.

(…)
 

Dániel Károly, Szabadság, 1998. január 19.