Kiss János: Színek

Azt hittem, ez is olyan hobby, mint másoknál a bélyeggyűjtés, nem kell komolyan venni. Az ember mosolyog fölötte, de megvonja a vállát, s úgy tesz, mintha nagyon érdekelné a dolog.

– Tudod, mit csinálok? Festek! – mondta. – Rohanok haza az iskolából, s ahogy kezembe veszem az ecsetet… Valami csodálatos!
A következő őszi tárlaton aztán az egyik kép előtt hirtelen megálltam; a cím alatt a zeneművészeti líceum klarinét-tanárának a nevét olvastam: Györkös Mányi Albert.
Ez öt éve történt, de azóta minden tárlaton szerepelt egy-két képpel. Ha ez a tény nem is mond sokat, de az, hogy időközben több mint ötszáz képet festett, leradírozná bárki arcáról a kétkedő mosolyt. Olajfestmények, grafikák (meglepő hangulatú gipsz-metszetek), ötvösmunkák vallanak mindennél beszédesebben – a mosolygós, hallgatag művész helyett – művészetről, fantasztikus akaraterőről, szorgalomról, kiapadhatatlan mondanivalóról s egy megtalált életcélról.

A színek hol szegődnek az ember nyomába, mikor üt meg a szépség első ámulata?
…Áll a tenyérnyi virágoskertben a maga ültette virágok között, s a szegfűk, menyecskekontyok színesen sziporkázva nyújtóznak a nyári fénybe; szirmaikon még nem száradt fel a harmat. Mellében feszül és kavarog az érzés, egy tömbben akar kitörni belőle: szárnyalás és kitárulkozás, ámulat és döbbenet, lefojtott boldogság, amelynek nincs neve, de kikívánkozik, teret kér magának. Aztán fordul, de a belső lendület mintha elszállt volna a mozdulat nyomán: keze sután, erőtlenül csüng az oldalán. A havas látszik messze, kék párába burkolózva, kint a kapu előtt port szitál a szellő, a ház fedelén szárny alá dugott fejjel tollászkodik egy proszkáj, s az udvar porában féloldalra dőlve fürödnek a tyúkok. Egyedül van, egészen egyedül. Az Édes és a faluból mindenki kint van a mezőn. Tordaszentlászló pilledten hallgat a nyári reggelben. Kinek mutassa hát meg azt a szépséget, ami itt fekszik előtte? Mit ér a felfedezett szépség, ha nem mutathatod meg senkinek?!
Aztán tépni kezdi a virágokat…
A tanítónő hitetlenkedve, ámulva veszi át a csokrot, nem szokott hozzá, hogy vakáció alatt is virággal kedveskedjenek tanítványai.
Azon a nyáron mindennap vitt egy-egy csokorral…

…A kőművesek az ebédszünetben elnyúlnak a bokrok alatti árnyékban. A szivar még a szájuk sarkában füstölög, de a szemükre húzott kalap alatt már le-lecsukódik a szemük.
Ő ott áll fent az álláson, az ablak fölött, s a gipsz-figurákat simogatja merengve. Ujjaiban érzi a domborulatokat, a bemélyedések simaságát, s úgy tűnik, mintha bizsergő élet áramlana, s érintésétől megmozdulnának a gipszfigurák…

…A zömök kőműves merengve ül a padban. A többi magántanuló a folyosón hangoskodik. Ő csak ül egy pontra szegezett tekintettel, töprengőn. A tanárnő – nem megy ki ő sem szüneten – napok óta figyeli. Lenyűgöző a kamaszból áramló komolyság, tiszteletet parancsoló. Csak sokára veszi észre a mellette megálló tanárnőt, de akkor kapja a fejét, arcát elönti a láng, mintha ki tudja, min kapták volna rajta.
– Maga verseket ír, ugye? – mosolyog a nő.
– Nem, nem – dadogja.
– Nem szokott írni?
– Nem.
A tanárnő messzire néz, s maga sem tudja milyen látnoki erő van a szavaiban:
– Pedig magából egyszer kibújik valami! Valami… Író vagy… Valami.
Most, ahogy erre visszaemlékszik, arcán tűnődés, s kis nosztalgia:
– Ha akkor a festést mondja… Talán… Nem kellett volna olyan sokat keresnem…

…Zeneművészeti főiskola. A lobogó-szemű hallgató mámoros-boldogan próbálgatja hangszerét. Úgy érzi: a hangokat kereste mindig, feloldódik, elkábul a hangok gazdagságától, s végtelen lehetőségek tárulkoznak ki előtte. Vasszorgalommal veti magát a munkába.
(Egyik képén: meleg, visszafogott sz    ínekkel, hűséges társa, a klarinét s egy Mozart-partitúra. Különös, szomorkás csendélet. Jelkép? Róla árulkodik…
Azt mondja: nem Mozart ilyen borongós. Én vagyok szomorú, ha arra gondolok, hogy meghibásodott karom miatt már sohasem játszhatok igényesebb technikájú Mozart-darabot…)

… Menyasszonya mögött ül a műteremben. Izmaiban mintha áram keringene: alig tudja visszatartani magát, s úgy érzi, nagydobként zakatol a szíve. A színek muzsikálnak a vásznon, a legszebb összhang van benne, mágnes vonzza, taszítja, éget a szék, gyomrában remeg a feszültség, s ujjaiban megmagyarázhatatlan erőként zsibong az érzés: kikapni az ecsetet a lány kezéből, kikeverni a színt, s megkeresni a helyét a vásznon! Csodálatos lehet!
Ül a műterem sarkában, s mintha mágikus erők szabadulnának fel benne, alig tud mozdulatlan maradni. Csak a hangja lesz elevenebb, mesél, mesél gyermekkoráról izzó hangon, s vízióként a vászon keretébe foglalva látja is, újra éli, s szeme tele lesz az akkori sejtelmes színekkel. Különös: minden színekre bomlik, úgy sejlik fel, s lép be a műterem vászon-emlék-kapuján… Zuhognak rá a színek.

…Nyár van. Otthon, Tordaszentlászlón.
Felesége befejezte a munkát. Még maradt festék a palettán. Játékos fény az asszony szemén:
– Nem akarsz te is valamit festeni?
A rémület vagy az öröm veszi el a hangját, nem tudja.
Fél óra sem telik el, kész a csendélet.
Állnak döbbenten a csoda előtt…

A szavak most bennünk nem kapják meg hang-útjukat. Ülünk a műterem-lakásban szótlanná illetődve, s rendre minden tele lesz vásznakkal, kartonokkal, különös, sejtelmesen-mesés, emlék-varázsos hangulatot árasztó képekkel. Halk derűvel mutogatja. Nem fűz hozzájuk kommentárt, nem magyaráz, hagyja, hogy a szemlélő minden befolyás nélkül formálhassa meg a véleményét. Csak a kép címét mondja, de a felvillanó pillantásokból biztos szemmel olvassa ki a hatást.
Öt éve fest. Öt éve mindössze, de a kezdés bizonytalanságának nyűge nem érződik képein. Inkább egy kutató, a maga útját járó, hallatlan energiával dolgozó művészről árulkodnak. Olyan művészről, aki nagyon messziről indult, s szeszélyes kanyarok tarkították az útját, de sohasem béklyózták konvenciók, nem fertőzték előítéletek, alkot az alkotás tiszta gyönyörűségéért, s a keze alól egyre meglepőbb szépségek fakadnak.
 

Kiss János, Korunk, 1967, 2. sz.