Beszélgetés MATEKOVITS MÁRIA, nyugalmazott pedagógussal „Hidat építeni az emberek, a csoportok között”

– Hogy vagy? Hallottam, hogy gyengélkedtél az utóbbi időben.

– Nehezemre esett a járás… Két évvel ezelőtt a strandon voltam két kis unokámmal. A nagy medencénél egy gyerek ugrott a vízbe a fejem felett, elkapott, és belökött a vízbe. Elájultam, és a víz alá merültem. Szerencsére észrevették, kifektettek a fűre. Unokáim elkezdtek sírni: „Meghalt nagymama!” Nem haltam meg, de elrepedt a halántéklebenyem felső része. Azóta bizonytalanul járok. Különben nem fáj semmim. Bementem a kórházba egy általános kivizsgálásra. Tizenkét nap alatt 15 féle vizsgálatot végeztek… Én két éve nem merek elmenni egyedül még a templomba sem. Mindenhova Misivel, a férjemmel megyek, nehogy elessek.

– Jót tett a kórházban eltöltött idő?

– Tíz napig naponta perfúziót adtak. Nagyon megerősödtem…! Most mindennap elmegyünk Misivel sétálni egy kicsit. Azt mondták: „Mozogni, mozogni, mozogni!” Most már egészen jól vagyok.

– Valamikor minden húsvéthétfőn jártam itt – locsolkodni… Mára elmaradt ez a szép hagyomány.

– Már Misi sem jár, csak Lilihez, a menyéhez. A fiatalok ma is teszik a dolgukat. Csak más formában veszik át a régi szokásokat…

 

„Mindent ikertestvéremmel műveltünk”

 

– Hol születtél?

– Kovászna megyében, Szentivánlaborfalván. Ott született Jókai Mór feleségének, Laborfalvi Rózának az apja, Benke József. A kultúrházunkat is a kiemelkedő drámai színésznőről nevezték el. Akkoriban még Szentiván volt. A falu két részből állt. Azóta összeolvadtak. A Brassó–Kézdivásárhely útnak pont a közepén található. Hajdan vallási alapon oszlott meg. A szentivániak katolikusok voltak, a laborfalviak pedig unitáriusok.

– Hova jártál iskolába?

– Az I–VIII. osztályt szülőfalumban végeztem. Utána Brassóba kerültem. A középiskolát az Unirea Líceum magyar tagozatán jártam ki.

– Jó gyerek voltál, vagy csintalan?

– Többes szám első személyben kell fogalmaznom, mert tizennégy éves korig mindent ikertestvéremmel, Hajnalkával műveltünk. Nem rosszalkodtunk, mert 12 éves korunkban elkezdtünk komolyan sportolni. Hatodikos korunkban kezdtünk pingpongozni. Tornatanárunk megkérdezte, ki akar pingpongozni. Addig ütő sem volt a kezünkben, de mi mindig mindenre jelentkeztünk. Különben kitűnő tanulók voltunk; az V–VIII.-ban színtiszta tízes volt a bizonyítványunk.

– Sikerült elsajátítani az asztaliteniszt?

– Egy év alatt úgy megtanultunk pingpongozni, hogy ritkaság volt falusi viszonylatban. Országos másodikok lettünk Hajnalkával párosban. Engem segített a balkezesség. Hajnalka jobb kézzel játszott, én ballal.

– Azt hallottam, hogy a balkezesek különleges emberek…

– Igen. Az agyféltekéink kicsit másként működtetik az egész szervezetet. Azt mondják, hogy a balkezeseknek egyből bejön minden, szerencsésebbek. Lehet, hogy van benne valami.

 

„Naponta 7+7 kilométert kellett bicikliznem”

 

– Volt előnyötök, vagy hátrányotok abból, hogy ikrek voltatok?

– Mi együtt végeztünk mindent. Együtt tanultunk, egy könyvből, vagy füzetből, hangosan. Egy-két mondatot Hajnalka olvasott, egyet-kettőt meg én. És ezáltal az eredményeink is teljesen egyformák voltak. Nagyon szerettünk tanulni… Az iskolában a feleltetés is egyszerre történt, mert a tanáraink nem tudtak minket megkülönböztetni. Édesanyánk otthon természetesen igen, de előfordult, hogy édesapám nem, ha nagyobb távolságra voltunk. Járásra, hajszínre, alakra egyformák voltunk, és édesanyánk teljesen egyformán öltöztetett.

– Mi az, ami jelenleg a legjobban hiányzik neked?

– Az ikertestvérem, az iskola és a sport… Összesen 16 évet sportoltam. Ebből 10 évig voltam leigazolt játékos Brassóban. Brassói volt a romántanárunk, ő vitt oda. Pályám során két klubnál játszottam: a Brassói Rapidnál és az Aradi Sportklubnál.

– Hogy kerültél Aradra?

– Az aradi edző, Prokopecz Emil többször látott játszani különböző versenyeken. Itt már majdnem kétcsapatnyi lány volt, köztük Mihalca Nora, Lészay Magda… Egy versenyen Prokopecz félrehívott, és elmondta, hogy szüksége van egy versenyzőre, de csak egyre. Látta a balkezességemet, meg az eredményeim is jobbak voltak, mint Hajnalka eredményei. Mondtam, hogy első az egyetem, de utána lehet szó arról, hogy ide jöjjek. Végül ide kerültem a már országos bajnok lánycsapatba. Biológiát tanultam Brassóban. A pedagógián, hogy iskolában kaphassak tanári állást. Szentpálra kerültem. Lakást is kaptam. Fizetést is. Jó hely volt az, annak ellenére, hogy naponta 7+7 kilométert kellett bicikliznem. Közben elvégeztem a Bukaresti Egyetemen a biológia szakot.

 

„Ma is eljárok a versenyekre. És újjászületek”

 

– Akkor ismerted meg Misit?

– Igen. Egy szakinspektori felügyelet alkalmával jött Szentpálra. Egy lyukasóra alatt megismerkedtünk, elbeszélgettünk. Kiderült, hogy én rendszeresen járok koncertre – egyedül. Attól kezdve minden csütörtökön elmentünk együtt hangversenye. Másfél évig udvarolt nekem. Mindennap eljött az edzésre, a bírói vizsgát is letette, és nemzetközi pingpongbíró lett belőle, mellettem.

– Meddig tartott sportolói tevékenységed?

– Tizenhat évig voltam leigazolt sportoló, míg meg nem születtek a gyermekek; ’76-ban Hajnalka és ’79-ben Alpár.

– Nem hiányzik a sport?

– De igen. Ma is eljárok Aradon a versenyekre. Olyankor szinte újjászületek.

– Milyen fontosabb eredményeket értél el?

– 1967-ben a koppenhágai ifjúsági Európa-bajnokságon 3. helyen végeztünk a csapattal. De még brassói játékosként az aradi Adrian Șimandannal országos bajnokok voltunk vegyes párosban, majd Lészay Magdival országos másodikak lettünk női párosban. Női párosban sokat volt játékostársam ikertestvérem (Bécs, Russe, Leningrád, Drezda, London, Párizs stb.). Nyáron edzőtáboroztunk Menyházán és a román tengerparton.

 

„Tapasztalatcseréket szerveztünk a Kovászna megyei pedagógusokkal”

 

– Mikor veszítetted el Hajnalkát?

– 2010-ben. Az utolsó három évet nálunk töltötte; én gondoztam. Melanomás volt. Ez a bőrrák nagyon furcsa formája. Kilencszer műtötték. A műtőasztalon halt meg. Addig mindent együtt csináltunk. Bár ő Hargita megyébe került, a Gyimesekbe, aztán haza, Kovászna megyébe, mint főtanfelügyelő helyettes. Utána a sepsiszentgyörgyi Pedagógusok Házának igazgatója lett. Mindig mindent megbeszéltünk. Ő is nagyon kreatív volt. Én egy időre átvettem Arad megyében a biológiatanárok módszertani körét. Akkor én már drámapedagógiával foglalkoztam. Furcsa dolog volt, hogy Arad megyében óvónőknek, tanítóknak, de főleg a biológiatanároknak én vezettem be a drámapedagógiát.

– Honnan a drámapedagógia?

– Budapesten elvégeztem egy kurzust, és Békéscsabán vizsgáztam.

– Tudom, hogy szerveztél tapasztalatcseréket a Kovászna megyei pedagógusokkal.

– Mi honosítottuk meg ezt Hajnalkával. Első alkalommal 42 pedagógus érkezett. Sepsiszentgyörgyön Hajnalka szervezte a csapatot, az aradiakat én szedtem össze. Senki sem utasította vissza a meghívást. Szakmai találkozónak számított. Első nap órákra mentek be a kollégák, másnap, harmadnap ellátogattunk Pécskára vagy Menyházára, Simonyifalvára, Kisiratosra, Tornyára, Temesvárra… Legemlékezetesebb volt, hogy átvittük őket Battonyára és Békéscsabára. Tizenhat évig szerveztük ezt Hajnalkával. Egyik évben itt, másik évben náluk, Háromszéken találkoztunk. Náluk, a székelyeknél nagy bulik voltak. Saját zenekaruk volt, énekeltünk reggelig. Pedagógusoknál laktunk, ők is nálunk. Sokat tanultunk egymástól, barátságok szövődtek.

 

„Nagyobb volt az affinitásom a tanítókhoz”

 

– Következzék az iskola!

– Három évet tanítottam Szentpálon. Az utolsó év januárjában már bejöttem Aradra. Nem volt, ki tanítson biológiát a Kossuth utcai 5-ös Iskolában. Bekerültem oda. A következő évtől pedig még két évet tanítottam a 10-es Iskolában. Utána, ’80-ban versenyvizsgáztam az 1-es Iskolába, ahol felszabadult a biológiakatedra, mert Steinhübel Zoltán nyugdíjba vonult. Húsz évet tanítottam abban az iskolában, utána pedig 9-et a Csikyben.

– Voltál vezető pozícióban is.

– 11 évet voltam aligazgató az 1-es Iskolában, és 9-et a Csiky Gergely Líceumban.

– Hogyan értetted meg magadat a kollégákkal?

– Az 1-esben román igazgató volt, de jól megértettük egymást, és nagyon sok mindent sikerült együtt megvalósítani. Legjobban a Csikyben éreztem magam. A kollégákkal is remekül együttműködtünk. Érdekes, hogy nagyobb volt az affinitásom a tanítókhoz. Ez valószínűleg abból adódott, hogy a drámapedagógiai előadásaimon háromszor annyi tanító vett részt, mint tanár. Csak az a tanár jött el, aki olyan természetű volt, hogy játszani szeretett vagy kreatív volt. Egyetlen matematikatanár sem vett részt rajta.

– Úgy vettem észre, hogy a tanítókat és az alsó tagozaton tanító tanárokat sokkal könnyebben lehetett mozgósítani, mint a líceumban tanító pedagógusokat.

– Így van. Ezért is valahogy jobban húztam a tanítókhoz. Nagyon nagy segítségemre volt a szervezések során a Khell házaspár, Levente és Lola. Levente is székely, én is székely, amit mi a fejünkbe vettünk, azt tűzön-vízen át megvalósítottuk. És nagyon sokat jelentett az, hogy az iskolában nagyon jól éreztük magunkat. Soha sem vettem észre, hogy lett volna ellenségem. Az is sokat segített, hogy a Csikyben meg az 1-esben is én vezettem be a közösségépítőt. Minden szeptember második szombatján elmentünk Menyházára vagy Algyógyra, Dévára, a Téglás Líceumba, Temesvárra a Bartókba, vagy Nagyváradra. Az rengeteget jelentett. Remélem, hogy mostanában is kihasználják a hasonló ismerkedési rendezvények lehetőségét.

 

„A Vesztőhelyen énekeltem a székely himnuszt”

 

– Melyek a legkedvesebb emlékeid az iskolából?

– Nagyon szerettem a szabadidős foglalkozásokat. Amíg az 1-esben voltam, több mint húsz tábort szerveztem. A húszból tizenhetet Hargita és Kovászna megyébe. A szívem hazahúzott. Csodáltam a szülők bizalmát. 120 gyerekkel mentünk. Oda, ahol volt pionírtábor. ’89 előtt. Nehéz volt akkor mozgolódni, de a gyerekeket engedték. Volt 4-5 pedagógus: Khellék, Kiss Anna… Ez megmaradt... Nagyon szerettem még néptáncot tanítani. Meg énekeket. A középiskolában, Brassóban Hajnalkával mi voltunk a Pacsirták. Érettségiig az osztálytársainkat meg a párhuzamos osztály diákjait megtanítottuk 120 népdalra. Otthonról tudtuk ezeket. Édesanyám meg apám is jó énekes volt. A szentiváni iskolában énekkarosok is voltunk, és nyolc évig hegedültünk; sok minden ránk ragadt. Amikor bekerültünk mi, falusiak a városi iskolába, két hétig meg sem mertünk szólalni. Jó székelyes kiejtésünk volt. Egy szót sem tudtunk románul. Bármit kérdeztek románul, csak azt tudtuk válaszolni, hogy „da” vagy „nu”.

– Arra emlékszem, hogy minden évben október hatodikán a Vesztőhelyen énekelni szoktad a székely himnuszt.

– Így van. A forradalom után, amikor először énekelhettük, Khell Leventével egy helyen álltunk. Voltunk egy páran székelyek. Kocsik Jóska, a gazda, mondta, hogy a székely himnuszt kéne elénekelni. Jóska rám nézett, és azt mondta: „Marika, kezdd el, add meg a hangot!” Azután minden évben felhangzott himnuszunk.

 

„A kirándulások és a táborok hozták közel a természetet”

 

– Mint biológiatanár, hogyan sikerült közel hozni a gyerekekhez a természetet?

– Úgy láttam, hogy a kirándulások, a táborok és a gyakorlati órák hoztak eredményt. Rengeteget kirándultunk. A legtöbbet Debela Gorán meg Gyorokon voltunk. A természettel való közvetlen kapcsolat volt az, amin keresztül a legtöbbet tudtam nyújtani a diákjaimnak.

– Mint aligazgató, melyek voltak a legfontosabb eredményeid?

– Arra törekedtem, hogy igazából mindenhol megtaláljam az egyensúlyt és a jó hangulatot. Senkinek a rovására ne menjen ez, és feltűnő viselkedésmód ne legyen sem a magyar részről, sem az iskola részéről. Tizenkilenc testvériskolánk volt, amíg én aligazgató voltam. Az 1-esben csak négy. Azután meghívtak bennünket határon kívüli versenyekre, és gyarapodott a testvériskolák száma. Minden találkozónak volt hozadéka és egy kiadványa. Ha valami újat találtunk ki, vagy javasoltunk, azt szívesen vette át minden testvériskola. Közös gondolkodásról és közös cselekvésről beszélhetünk.

 

„A könyvírás sokat jelentett nekem”

 

– Milyen a hangulatod mostanában?

– Vegyes. Adódik ez abból a helyzetből is, hogy én nem szeretek egy helyben ülni. Erre nagyon rányomta a bélyegét az elmúlt másfél év. A hangulatomat az a négy könyv változtatta meg, jó irányban, amit Hajnalka halála után írtam. A könyvírás sokat jelentett nekem. Első évben, 2010-ben kettőnk közös sorsáról írtam meg Beszédes évek – Ikersors tíz bekezdésben című könyvemet. Második könyvemben (Múltbéli egypercesek) a pingpongról írtam. 50 kis írás van benne – a sportról, az iskoláról, az egyházról… Rendszeres templomba járók voltunk, vagyunk.

– A könyvírás mellett volt, van hobbid?

– Hobbim volt a régi tárgyak gyűjtése: kopjafák, vázák stb. Úgy gondolom, hogy ezek a régi tárgyak nem engedik, hogy nyomtalanul elmúljanak az évek. Elég, ha csak rájuk nézünk, előjönnek az emlékeink.

– Melyik volt a harmadik köteted?

– A „Hídverés”. Ez rövid összefoglalója tevékenységemnek a civilszervezetekben. Ezek az EMKE, a Pedagógus Szövetség, a Nyugdíjasok Klubja, ahova most is járok néha kártyázni. A könyvben benne van mindaz, amit a tanügyben töltött 42 év alatt végeztem: hidat építeni az emberek, a csoportok között.

– Az utolsó 2020-ban jelent meg.

– Tavaly volt 10 éve, hogy meghalt Hajnalka. Abból az alkalomból megkerestem 23 olyan embert, aki neki munkatársa volt – a főtanfelügyelőtől a közvetlen munkatársakig, a volt osztálytársakig. Ezek gondolatai kerültek be a kötetbe. Hozzánőtt a szívemhez ez a gondolatgyűjtemény.

 

„Nagyon ragaszkodom a szülőfalumhoz”

 

– Jársz még vissza szülőfaludba?

– Nagyon ragaszkodom a szülőfalumhoz. Minden fontosabb rendezvényre – véndiák-találkozó, falunap – meghívnak, és örömmel el is megyek. Olykor ünnepi szónok vagyok a faluban. Még Hajnalka vezette be az Asztalitenisz Napokat, és ez megmaradt.

– Hiányzik a szülőfalud?

– Ott nagyon jól érzem magam, itt el lehet éldegélni.

– Aradinak tartod magad vagy kevésbé?

– Kevésbé. Vagy inkább is-is. Hisz ’72 óta itt élek.

– Mi köt Aradhoz?

– Elsősorban a család, Alpár fiam, aki itt él, és a barátok. Hajnalka lányom és családja Kolozsváron él.

– Van sok igaz barátod?

– Van! Ötnél kevesebb a nem igaz barát, akikről menet közben derült ki, hogy nem igazak. Velük szakítottam is. Úgy tartom, hogy jó emberismerő vagyok. Sok emberhez sikerült közel kerülnöm a testvériskolai kapcsolatok révén.

– Mire vagy a legbüszkébb?

– A két gyermekemre, Hajnalkára ás Alpárra. Utánuk az unokáimra. Nagyon melegszívű, ragaszkodó, szülőszerető gyerekeink vannak.

– Hány unokád van?

– Három. Nagyon szeretjük őket. Az ikrek – Ákos és Barnabás – Kolozsváron hetente négyszer járnak fociedzésre, Viktória pedig lovagol 10 éve itt, Arad mellett. De megtanítottam őket pingpongozni is.

 

„Amit elterveztem, kitartóan követtem”

 

– Elégedett vagy mindazzal, amit elértél az életben?

– Igen. Azt csináltam, amit nagyon szerettem. A civil életem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Kiegyensúlyozott, boldog családi életet élünk. A férjem csodálatos ember. Nagyon sok mindenben segített, szellemileg is, fizikailag is. Ha újrakezdhetném, mindent ugyanígy csinálnék.

– Értek kudarcok az életben?

– Az iskolában nem. Amit elterveztem, kitartóan követtem. A civil tevékenységgel kapcsolatban viszont vegyes érzelmeim vannak. Mert az emberek mostanában túlságosan szabadszájúak lettek, abszolút mindent megengednek maguknak, kritizálhatnak, mindenbe beleüthetik az orrukat, ami 40 évvel ezelőtt nem volt. 30 éven keresztül szerveztük az EMKE-bálat. Mindenkinek lett ötlete: hogy nem így kéne csinálni, ezt kéne még csinálni, azt kéne csinálni… Ha valami jól működött 30 évig, miért kell elrontani?

– Belefáradtatok, mielőtt abba hagytátok?

– Rosszul esett ez a hozzáállás. Meg egy kicsit bele is fáradtunk. Az volt a legfájdalmasabb, amikor olyan személyektől érkezett negatív kritika, akikre nem számítottam. És az elmúlt 20 évben 4 súlyos beteget ápoltam családunkban…

 

„A zene teljesen kikapcsol”

 

– Megbecsülték a munkádat szakmai téren?

– Igen. Érdemes tanár-díjat kaptam, Ezüstgyopár-, Márki Sándor- és nagy EMKE-díjat, amelyet évente csak egyetlen embernek ítélnek oda. A sport terén elért eredményeimet több mint 200 diploma és több tucatnyi érem jelzi, Európa csaknem minden országából. Minden évben egyszer előveszem ezeket. Jóleső érzés. Feldob és éltet.

– Fontos tisztséget töltöttél be az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) keretén belül is.

– Az EMKE országos alelnöke voltam 16 évig, 19 évig elnöke az Arad megyeinek. A gyűlések mindig nagy bulikkal zárultak. Este vacsora, reggelig mulattunk. Az RMPSZ előszilveszteri rendezvényein Lászlófy Pál elnök zongorázott, a szovátai központban ragyogóan éreztük magunkat. Egy énekeskönyvet is kiadtam, hogy az énekek megmaradjanak.

– Az EMKE országos alelnöki, illetve megyei elnöki minőségedben milyen fontosabb eredményekről tudnál beszámolni?

– Megyei elnökként elsősorban a pályázatokkal és a rendezvényekkel foglalkoztam. A pályázatokat az Illyés Alapítványhoz küldtük be. Pályáztuk a Vesztőhely kikövezését; nagy pénzt kaptunk arra. A minorita kultúrház teljes belső rendbehozatalát is az EMKE pályázta meg. Szívesen segítettem a borosjenői EMKE létrehozását, amelyet dr. Vajda Sándor irányít. Szintén pályázat révén eljutottunk Szabadkára és Újvidékre, Szegedre háromszor… Kiadtunk egymás után 10 évkönyvszerű EMKE-füzetet. ’92–93-ban meghívottunk volt a Budapesti Nemzeti Színház Sinkovits Imrével és Götz Annával (Advent a Hargitán). Utána még meghívtuk egyszer Sinkovitsot, a Szózatot szavalta a Vesztőhelyen. Pályázattal hívtuk meg Dévai Nagy Kamillát, meg a hazaiakat is: Killyén Ilkát Marosvásárhelyről, Boér Ferencet Kolozsvárról, Péterfy Lajost, Fall Ilonát Temesvárról.

– Tudom, hogy az aradi Tóth Árpád Irodalmi körben is tartottál több előadást.

– Igen, Misivel együtt minden évben egyszer tudós emberek életéről és munkásságáról mutatunk be előadást. Olyankor eléneklek egy-két népdalt is. Sokszor besegítenek a kör tagjai is.

– Melyik a kedvenc népdalod?

– Több van. Nehéz választani közülük. Az első három:„Nem szoktam, nem szoktam kalitkában hálni”, „Megyen már a Hajnalcsillag lefelé” és „Zavaros a Nyárád”. A nótákat is szeretem. Néha előveszem a hegedűmet az asztal alól… A zene teljesen kikapcsol.

 

„Mindig szentimentális voltam”

 

– Mikor könnyeztél utoljára?

– Sajnos, elmondhatom, hogy elég gyakran elsírom magam. Legtöbbet azóta, hogy ikertestvérem, Hajnalka eltávozott. Sokszor csak eszembe jut, és elerednek a könnyeim. De akkor is, ha valami nagy öröm ér a gyerekek révén, vagy meglátom a fényképüket…

– Érzelmes típus vagy?

– Igen. Mindig szentimentális voltam, és máig megmaradtam.

– Mit olvastál utoljára?

– Most olvasom Eric Knight Légy hű magadhoz című regényét. Nagyon sok életre szóló gondolat van benne… És nagyon szeretem a verseket. Időnkét előveszem Weöres Sándort, Kányádi Sándort, Szilágyi Domokost.

– Szeretsz főzni?

– Nagyon szeretek.

– Kedvenc ételeid?

– Megfőzni is, enni is a töltött káposztát szeretem a legjobban. Meg a vadast. A fiam vadász, és ők nem szeretik a vadhúst. Sütemények közül a krémest szeretem elkészíteni. És szeretek kísérletezni.

 

„Ennél csak jobb lehet a tanügy”

 

– Hogyan vélekedsz a mai aradi magyar tanügyről?

– Nagyon elfogult vagyok… Azt mondom, hogy ennél csak jobb lehet! A Csiky Gergely Főgimnáziumban nagyon sokat dolgoznak. De vannak országos problémák. Kell annyi okos, felvilágosult, jót akaró ember, aki azt mondja, hogy ennél jobb lesz. Lehet változtatni a rendszeren, a mentalitáson a legalacsonyabb szinttől a legmagasabbikig. Persze ebbe beleszól a politika is.

– Mit tennél másként az iskolában, ha még módodban állna.

– Nagyon sok énekórát vezetnék be, meg plusz sportórákat. És olvassanak sokat a gyerekek! Mindez megerősítené önazonosságukat.

– Érdekel a politika?

– Érdekelt, mert a férjem benne volt. Ma is érdekel az, ami az RMDSZ-ben történik, Aradon, a megyében, az országban. Voltak jobb idők. Jelenleg csak reménykedünk… Elszomorító az, amit látni lehet a tévében.

 

„Szeretnénk leköltözni a földszintre”

 

– Miről álmodozol?

– Szeretnénk innen elköltözni. Valahova a földszintre. Hogy ne kelljen fájós lábbal 64 lépcsőt megmászni naponta. Lányom megígérte, hogy vesz nekünk egy kis földszinti lakást. Előbb ezt el kéne adni. De nem tudjuk, mit csináljunk a sok könyvvel.

– Aradon kívül hol szeretnél élni?

– Székelyföldön. Akár a szülőfalumban is. De nagyon szeretem Csíkszeredát meg Sepsiszentgyörgyöt is.

– Van hiányérzeted?

– Igen. Én eredetileg négy gyermeket akartam… Az anyagiakból sosem csináltam problémát. Legtöbb pénzünket könyvekre költöttük.

– Boldog vagy?

– Igen. Határozottan kimondom, hogy a legelemibb emberi problémát jelentik a kapcsolatok: a család és a családdal való kapcsolat, a barátokhoz való viszony. Ettől lehetünk és maradunk boldogok.

– Megfogalmaznád ars poeticádat?

– Igen. Egy Weöres Sándor-idézet, amit még egyetemista koromban kiválasztottam:

         „Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e vagy sötétet,

         Mert amit gondoltál, megteremtetted.”

– Hozzátennél-e még valamit?

– Ki szeretném hangsúlyozni: Minden nőnek olyan férjet kívánok, mint amilyen nekem van! Olyan jó embert, olyan nagy tudásút, olyan alkalmazkodót, olyan segítőkészt.

Juhász Béla, www.nyugatijelen.com, 2021. október 5.