Kalotaszeg, 1993. október (IV. évf., 10. sz.)
Gyászoló család, tisztelt halotti gyülekezet!
Megdöbbenve állunk itt, e nyitott sír előtt, hiszen hírharang sem jelenthette Györkös Mányi Albert, sokak szeretett Berci bácsijának tragikus végét. S mégis tudomásul kell vennünk e szomorú valóságot, hogy ő, az ember és a fáradhatatlan festőművész, nincs már közöttünk. Azonban csak porhüvelyét temetjük, mert itt maradt közöttünk emléke, s az, ami e 72 év után az egyetemes erdélyi kultúra, az erdélyi magyar művelődési életre testálódik.
Hogy mi ez az örökség? Egy korán félárván maradt, tordaszentlászlói fiúgyermek küszködése a létért, az életért, az elismerésért. Az édesanyához és családjához, szülőföldjéhez és népéhez, szülőfalujának legnemesebb hagyományaihoz való ragaszkodás, hangban, zenében, piktúrában egyaránt. Ezért nevezhetik többen őt az erdélyi Chagallnak, mert ahogy ő vallotta: „szülőfalum s szülőföldem tájait és élményeit mindenhova magammal viszem, de nem utánzásképpen". S valóban, Györkös Mányi Albert festészetében a megélt élmények, emlékek és sejtések: a mese, a ballada, a líra kifogyhatatlan tárháza alakult kifogyhatatlan szürrealista témává, amely szinte mindenik képén jelen van, amelyet utánozhatatlan színei: a szentlászlói tájak jellegzetes színharmóniái vagy éppen ellentétei még jobban kiemelnek, hogy így éljen tovább megalkotójuk halála után is.
Falunk s népes korosztálya nevében is kívánunk számára csendes nyugodalmat az itthoni földben, szülei mellett, ahova végakarata szerint elhelyezzük, s amely erényeivel és gyarlóságaival fogadja az embert kebelébe.
E tragikus vég láttán csendüljön újból és újból fülünkbe a zsoltáríró figyelmeztetése, hogy minden emberi ráció ellenére: „nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére s bére.”
Pihenj csendesen Györkös Mányi Albert! Álmaid felett virrasszon a jó emlékezet!
Isten vele, isten velünk!
Boldizsár Zeyk Imre
Elhangzott Tordaszentlászlón, a festő temetésén 1993. május 29-én.
Kalotaszeg, 1993. október (IV. évf., 10. sz.)