Gá­bor Dé­nes: Györ­kös Má­nyi Al­bert – két mú­zsa el­kö­te­le­zett­je

Jú­li­us 18-án lett vol­na 77 éves, és im­már he­ted­fél éve nyug­szik szü­lő­fa­lu­já­nak, a Ko­lozs­vár­tól DNy-ra, torony­iránt alig 12–13 km-re, az or­szág­úton 20 km-re fek­vő ka­lo­ta­sze­gi nagy­köz­ség, Tordaszentlászló árnyas-virá­gos-fás te­me­tő­jé­ben. Ön­ként vá­lasz­tot­ta örök nyug­he­lyül a for­rón sze­re­tett szü­lő­föl­di han­to­kat, amint ön­ként távo­zott az élt­ből is – a hal­ha­tat­lan­ság­ba – 1993. má­jus 27-én.

Györ­kös Má­nyi Al­bert ta­nult szak­má­ja sze­rint – ha if­jú­ko­ri be­te­ges­ke­dé­sei mi­att nagy ke­rü­lők­kel, meg­szakításokkal is ju­tott hoz­zá –, ze­ne­ta­nár volt, klarinét ­szakos. Ok­le­ve­lét a G. Dima Ze­ne­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lán 1954-ben sze­rez­te meg, és ak­kor­tól igé­nyes szakmaszere­tettel igye­ke­zett di­ák­ja­it eme sok gya­kor­lást, ko­nok kitar­tást igény­lő hang­szer mű­vé­szi meg­szó­lal­ta­tá­sá­nak mű­helytitkaiba be­ve­zet­ni. Kez­det­ben ta­lán ma­ga sem sejtet­te, hogy lel­ké­ben szunnya­do­zik egy má­sik mű­vész is. En­nek csak nyolc év­vel ké­sőbb éb­redt tu­da­tá­ra, ami­kor 1962-ben há­zas­sá­got kö­tött Ja­kab Ilo­na festő­művésznő­vel, aki mel­let vul­ká­ni erő­vel tört fel be­lő­le a veleszüle­tett kép­ző­mű­vé­sze­ti te­het­ség is. Egy év­vel ké­sőbb már ki­ál­lít­ják a pi­ros bi­va­lyos szal­más­sze­ke­ret (ma is ott lát­ha­tó az Em­lék­ház észa­ki kő­fa­lán), a ko­lozs­vá­ri tarto­mányi tár­la­ton.

Et­től kezd­ve a kla­ri­nét­ta­nár – anél­kül, hogy ze­ne­pe­da­gó­gu­si te­vé­keny­sé­gét el­ha­nya­gol­ná – tel­jes len­dü­let­tel, ha­tal­mas ener­gi­á­val ve­ti be­le ma­gát a festőmű­vészeti al­ko­tó­mun­ká­ba. Sa­já­tos, sen­ki­vel össze nem té­veszthető szín- és kép­vi­lá­gát, né­ha meg­hök­ken­tő gra­fi­kai meg­je­le­ní­té­si for­má­kat ala­kít ki ma­gá­nak. Ja­kab Ilo­na mel­lett a tech­ni­kai is­me­re­tek jó­for­mán ész­re­vét­le­nül ra­gad­nak rá, de mes­te­ri fo­kon. Té­mái, a ki­vi­te­le­zés for­mái, szí­nei sok­szor meghökkentők, de pa­rázs­lik-iz­zik be­lő­lük a ben­ső tűz, a me­ta­fo­ri­kus köz­lés­vágy. Van­nak vissza-vissza­té­rő té­mái is: a szé­ki lá­nyok kó­ru­sá­nak pl. több vál­to­za­ta is is­me­re­tes. Egyik – bo­csá­na­tos elfogult­sággal hadd je­gyez­zem meg: ta­lán a leg­jobb – ép­pen e so­rok író­já­nak bir­to­ká­ban. De min­den egyes ké­pe önál­ló, szu­ve­rén mű­al­ko­tás. Port­réi (Sza­bó T. At­ti­la nyel­vész­pro­fesszor, Szil­ágyi Do­mo­kos, 1983-as Ön­arc­ké­pe, a há­rom év­vel ké­sőbb fes­tett Szé­ki Ma­don­na, vagy az ugyan­csak ez idő tájt ké­szült Pár­tás lány stb. ) egy­től egyig a mű­faj ma­gas­is­ko­lá­ját je­len­tik.

Tordaszentlászlói gyer­mek­ko­rá­nak táj­él­mé­nyei vissza-vissza­té­rő perszeverenciával ter­mé­ke­nyí­tik meg fő­leg té­li ké­pe­it. Hogy azu­tán ezek a mély­lé­lek­ta­ni hatá­sok iga­zán al­ko­tó mó­don a fin­nek hu­szon­két­ezer so­ros nem­ze­ti epo­szá­nak, a Ka­le­va­lá­nak ké­pi tük­röz­te­té­sé­re al­ko­tott ti­zen­öt ké­pé­ben csú­cso­sod­ja­nak ki, ame­lyet 1985-ben a Filo-galériában mu­tat­tak be át­ü­tő si­ker­rel. Pe­dig ezek a fest­mé­nyek tu­laj­don­kép­pen nem az eposz mar­gó­já­ra ké­szí­tett il­luszt­rá­ci­ók, ha­nem egy nagy né­pi re­mek­mű kon­ge­ni­á­lis ké­pi in­terp­re­tá­ci­ói. Így lát­ta és ítél­te meg az Utunk 1985. már­ci­us 29-i szá­má­ban megje­lent mű­bí­rá­la­tá­ban G. Cs. is, aki a kö­vet­ke­ző­ket ír­ja: „Györ­kös Má­nyi Al­bert fes­tő­egyé­ni­sé­ge össz­hang­ban van az­zal a na­iv vi­lág­ké­pet su­gár­zó, a jót, iga­zat, szé­pet tű­zön-ví­zen győ­ze­lem­re vi­vő lét­el­mé­le­ti és er­köl­csi rend­szerrel, amely a Ka­le­va­lát jel­lem­zi, és ez egy­szer­re biz­tosítja szá­má­ra az ön­ki­fe­je­zés és a hű­ség le­he­tő­sé­gét.”

Ez év ok­tó­ber 2-án jó fél­száz, fő­leg egészség­ügyben dol­go­zó bu­da­pes­ti ki­rán­du­ló jött el Ko­lozs­vár­ra Zaharia Etel­ka ve­ze­té­sé­vel, hogy meg­is­mer­ked­jen az Em­lék­ház­ban Györ­kös Má­nyi Al­bert Kucs­más fe­de­lű ki­csi há­za­i­val, li­lás-fe­hér­ben tob­zó­dó Ab­la­kos és nagy­bő­gős cí­mű ké­pé­vel, vagy a zöl­des-kék­ben pompá­zó Szar­va­sok­ká vált fi­úk­kal, és a töb­bi, gondolatéb­resztő kép­pel. A mű­él­ve­zet be­te­tő­zé­se volt az­tán Bu­zás Pál mes­te­ri zon­go­ra­já­té­ka, aki Bar­tók-fel­dol­go­zá­sok­kal ör­ven­dez­tet­te meg az őt több­szö­rö­sen vissza­tap­so­ló, ér­tő kö­zön­sé­get.

So­kak vé­le­mé­nyét fo­gal­maz­ta meg az egyik részt­ve­vő: „Ilyen él­mé­nye­kért ér­de­mes pár száz kilomé­tert utaz­ni.”

Kalotaszeg, 1999. no­vem­ber.