ERDÉLYI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET
SOCIETATEA MAGHIARĂ DE CULTURĂ DIN TRANSILVANIA
HUNGARIAN CULTURAL SOCIETY OF TRANSYLVANIA

RO–400183 Kolozsvár, Lázár u. 30., Kolozs m.
RO–400183 Cluj, str. Gheorghe Lazăr nr. 30., jud. Cluj
Telefon/fax: +40 264 434110,  emke.oe@gmail.com

Címlap

Nyitott szemmel III. Zarándoklás önmagunkhoz

Forrás: 
Művelődés, 2014. január
GyMAE Facebook like: 
GyMAE Facebook like
Aktuális banner: 
Aktuális banner
GyMAE sajtóvisszhang: 
GyMAE sajtóvisszhang

Csöndes adventi csevegésnek indult, messzire kalandozó, tartalmas eszmecserébe fordult a kolozsvár-kerekdombi Jakab Gábor pápai káplánnal, szentszéki tanácsossal folytatott beszélgetésünk az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékház beszélgetõ estjei egyikén. A római katolikus plébános széles látókörû kultúrember, aki tizenöt éven át vezetõ szerkesztõként határozta meg az erdélyi magyar nyelvû katolikus hetilap, a Vasárnap arculatát. Jellemérõl és gondolkodásmódjáról sokat elárul, hogy példaképeinek a három Áron nevû katolikus székelyt nevezi meg: a legendás szabadságharcos és ágyúöntõ Gábor Áront, a magyarságot az emberségen keresztül oly varázslatosan láttató Tamási Áront, és nem utolsósorban a sziklaszilárd hûséggel helytálló Márton Áront, Erdély püspökét. Magánbeszélgetéseink alkalmával gyakran hozakodott elõ zarándokútjainak egy-egy mozzanatával, így értelemszerûen e témakörben szólaltattuk meg a fõtisztelendõ vendéget.

Laczkó Vass Róbert: Zarándok-nak lenni sokfélét jelentett a történelem folyamán: a lelki megújhodástól az emberpróbáló kalandokig nagyon széles a skála. Vajon mi jut eszébe ma egy római katolikus plébánosnak, ha ezt a szót hallja: zarándoklat?

Jakab Gábor: Nem hiszem, hogy meglepõ dolgot mondanék: a zarándoklat számomra egy imádságos út valamilyen cél felé. Aki úton van, az mind zarándok. Eszembe jut a rendszerváltozás elõtti korszak, amikor naponta két órát nézhettünk adást a televízióban, és tudjuk jól, hogy mit láthattunk benne. De minden esztendõben egy nap késéssel, megfelelõen vágva, a bécsi filharmónia újévi hangversenyét is közvetítették felvételrõl. Egy Lorin Maazel nevû karmester vezényelt ott éveken keresztül. Egyszer a riporter megkérdezte tõle: mondja, Mester, ön már mindenhol járt a világon, megfordult a legnagyobb koncerttermek és operaházak pulpitusán, hova szeretne még eljutni, milyen vágya, kívánsága van? A mester így válaszolt: most már elérkezett az idõ, hogy elutazzak önmagamhoz. Csodálatos válasz önmagában is, de válasz a te kérdésedre is, mert nem tartom véletlennek, hogy a Zarándoklás önmagunkhoz lett a címe a beszélgetésünknek.

LVR: Személyes vagy közösségi élmény ez az önmagunkhoz való zarándoklás?

JG: A zarándoklásnak mindig az a lényege, hogy keresse, célja pedig, hogy megtalálja az ember azt, amit vagy akit keres. Értelemszerûen személyes és közösségi élmény is egyben. Hívõ emberként én magam Istent keresem, és nem csak róla beszélek, amikor hirdetem az igét, hanem vele is beszélek az ima hullámhosszán.

LVR: Nem minden ember istenhívõ, de minden ember – képletesen szólva bár, de mégis – zarándokol valami felé az élete során. Elindulni valahonnan és tartani valahová, miközben egy sor dolog esik meg velünk – ez lenne hát a zarándoklás lényege?

JG: A zarándok ember – a homo viator – mindenképpen találkozik másokkal útközben: szót vált velük, ismeretségeket és barátságokat köt. Megismerkedik más tájakkal, életképekkel, múzeumi tárgyakkal, ezeket az emlékezetében elraktározza – vagy éppen megírja, lefényképezi –, hogy azokról majd meséljen az itthon maradottaknak. Amilyen egyszerû, éppen annyira érdekes. A zarándoklatok célja persze nem önmagában a tapasztalatszerzés. Nemrég a franciaországi Lourdes-ban jártam: ott például mindenki gyógyulást remél, ha nem is mindenkinek adatik ez meg. Az egyik ottani sétány kanyarulatában láttam egy ember nagyságú szoborkompozíciót. Fél térdre ereszkedõ vak embert ábrázol, amint az égre „néz”, a talapzaton ott a felirat: „Retrouver la Foi c’est plus que retrouver la Vue”. A hitet megtalálni több mint a látást visszanyerni. Úgy mesélik, hogy egy hitetlen orvos, Alexis Carrel, aki vak volt, minden gyógyászati eszközt és orvosi tudományt kipróbált, hogy a látását visszanyerje, de semmi sem hozott eredményt. Végül elment Lourdes-ba, hátha csoda történik vele. Másmilyen csoda történt, mint amire számított: a látását nem nyerte vissza, de megtalálta elvesztett hitét.

LVR: Szívesen látsz vendégül a dolgozószobádban, ha nagy ritkán bekopogok hozzád a kerekdombi plébániára. Nekem olybá tetszik ez a templomra nézõ dolgozószoba, mint egy misztikus vezérlõpult, nagy szárnyas ablakokkal. Úgy is nevezem: a kerekdombi Enterprise. A berendezésen is látszik, hogy nagyon szívesen töltöd itt az elmélkedés, gondolkodás óráit. A falon Jeruzsálem óvárosának gyönyörû panorámaképe van kifeszítve. Miért éppen Jeruzsálem?

JG: Számomra Jeruzsálem és Róma jelent mindent. Hogy mégis miért éppen Jeruzsálem? Ez a város olyan helyen fekszik, ahol földrajzilag és szellemi értelemben is három világrész találkozik. Három világvallás van együtt: a zsidóság, a kereszténység és az iszlám. A város élete ettõl függõen mozgalmas: a muszlimok pénteken ünnepelnek, a zsidók szombaton, a keresztények vasárnap. Ez a háromosztatúság még a közlekedésben is megnyilatkozik aszerint, hogy melyik napon éppen hol nagyobb a zsúfoltság.

LVR: Az a szóbeszéd járja, hogy Jeruzsálembe „fölmegy” az ember fia...

JG: Hiszen az Evangélium is éppen így fogalmaz: „Jézus fölment Jeruzsálembe”. Szó szerint kell érteni, Jeruzsálem ugyanis egy hegyen fekvõ város, a tengerszint felett nagyjából 7-800 méteren. Ugyanakkor Názáret már csak 300 méter körül, a Holt-tenger pedig egyenesen 420 méterrel a tengerszint alatt. A Holt-tenger és Jeruzsálem között alig 80 kilométernyi a távolság. Akár keletrõl, Jerikó felõl közelíted meg a várost, akár északról, Názáret felõl, akár a közvetlen közelbõl, Betlehem felõl, minden irányból a szó szoros értelmében föl kell menni Jeruzsálembe. Amikor közeledtünk a város felé, vezetõnk, egy nem hívõ zsidó ember, aki gyermekként hagyta el Magyarországot Izrael állam alakulásának idején, és már a repülõtéren „Shalom, shalom, Jerusalem!”-mel köszöntött bennünket, a 121. zsoltárt olvasta föl nekünk: „Örvendeztem, amikor azt mondták nekem: »Az Úr házába fölmegyünk«. Íme, már itt is áll a lábunk kapuidban, ó, Jeruzsálem.” Jeruzsálem jól megépült város, részei szépen egybeillenek. Oda járnak föl a törzsek, az Úr népének törzsei, Izrael törvénye szerint, hogy ott az Úr nevének áldást mondjanak. Mert ott állnak az ítélõszékek, Dávid házának székei. Jeruzsálemre békét esdjetek! Béke legyen azzal, aki szeret téged! Békesség lakozzék falaid között, és biztonság bástyáid tövében. Testvéreim és barátaim miatt így könyörgök: „Békesség teveled!”

LVR: Bármely utazó – legyen csak egyszerû turista vagy éppen kegyes megfontolásokkal teljes zarándok –, ha Jeruzsálembe fölmegy, máshogyan készül erre az utazásra, mint egyébként szokott. Én magam is tapasztaltam, hogyan forgatja föl az embert szellemileg és lelkileg is egy jeruzsálemi zarándoklat. Te hogyan élted ezt meg?

JG: Amikor én a Szentföldre mentem, ki tudja, hányadszor olvastam újra Márk evangéliumát. A zarándoklatunk végén János evangéliumával elmélkedtem. A szinoptikus evangéliumok – Máté, Márk és Lukács evangéliumai – kicsit olyanok számomra, mint egy csodálatos fényképes album: megörökítek Jézus életébõl egy-egy tanulságos mozzanatot és összefûzöm õket. János evangéliuma teológiailag sokkal mélyebb, ezért azt a festményekhez szoktam hasonlítani. Fénykép és festmény között van egy lényegi különbség: ahányszor nézed, a festménynek mindig más-más az üzenete!

LVR: Elmenni, látni, tapasztalni: ezek lennének a zarándoklat alapvetõ mozzanatai. Szimbolikus értelme: legyen, honnan hazatérni. Lényege azonban sokkal mélyebb: változni belülrõl, és egy kicsit más emberként jönni haza. Vannak azonban pásztori jellegû zarándoklatok is: egy közösség lelki vezetõjének másként is zarándoklás az élete, hivatása. Teológiailag tán kifogásolható hasonlattal élek, de mégis: egy-egy püspök bérmálási körútja, vagy éppen a Vízkereszt környékén zajló házszentelések szintén pásztori zarándoklatok a híveikhez. Van egy emblematikus fénykép boldogemlékezetû Márton Áronról, Erdély püspökérõl, amint lóháton bevonul Csíksomlyóra. Mesélj ezekrõl a pásztori zarándoklatokról, hiszen egyik könyvednek is épp ez a kép került a borítójára!

JG: Tizenegy évesen magam is szemtanúja voltam, amikor az utolsó szabad búcsún, 1949-ben Márton Áron püspök lóháton bevonult Csíksomlyóra. A Gyimesekbõl jött, piros ornátusban, a hófehér paripa zöld bársonnyal volt letakarva, a gyimesi csángók pedig emberi pajzsot alkottak köréje. Óriási lelkesedéssel fogadta a tömeg, életre szóló volt az esemény jelentõsége. Zarándoklat ez is. Mint ahogy bizonyos értelemben az én házszenteléseim is zarándoklatok. Ezeknek sajátos történetük van. Medgyesen voltam káplán, onnan helyezett Márton Áron püspök atya Kolozsvárra, a kerekdombi plébániára. Mikor elõször mentem házat szentelni, szomorú tapasztalataim voltak: egyik helyen a kapu zárva, másik helyen disznót ölnek, a harmadik helyen mosnak, a negyedik helyen pongyolában fogad a nagysága, hogy én bizony mit akarok? Farkaslaki gyermekként nem ilyesmihez voltam szokva. Nálunk a házszentelés nagy esemény volt, mindenki ünneplõben várta a keresztet a pappal. A következõ esztendõben, 1970-ben írtam egy ünnepi levelet minden nyilvántartott hívemnek, amelyben a karácsonyi gondolatokat követõen azt is közöltem, hogy a házszentelés az illetõ körzetben melyik napon lesz. Aztán évente írtam a leveleket, nem is volt hasonló az erdélyi egyházmegyében, hogy egy pap ennyit levelezzen a híveivel.

LVR: Ezt adtad ki nemrégiben, gyûjteményes kötet formájában. Gondolom, eztán senki sem várt pongyolában, hurkatöltés közben. Reagáltak a levelekre, válaszoltak is?

JG: Nem maradt el a visszajelzés: sokaknak jólesett, hiszen mástól nem is kaptak üdvözletet karácsonyra. Hamarosan helyreállt a rend, és ma már úgy járok a Kerekdombon is, mintha Farkaslakán járnék: reverendában, sohasem civilben, mert nem kell eltitkolni, ha egy katolikus pap elzarándokol a híveihez. Ennek a történetnek a lenyomata lett az általad említett Címzettek és feladó címû könyvecske, mely egy ötven éve szolgáló, aranymisés pap karácsonyi gondolatait tartalmazza.

LVR: Levélben is lehet egy lelkipásztornak zarándokolni? Köz-tudomású, hogy Márton Áron püspök börtönévei, majd házi õrizete idején bérmálási körútra sem mehetett a hívei közé. A kapcsolattartás legfõbb gyakorlatát a fõpásztori körlevelek jelentették akkoriban.

JG: Igen. Egy konkrét esetet is elmesélek abból az idõbõl, hiszen tárgyi emléket is õrzök ezzel kapcsolatban. Szülõfalum, Farkaslaka és a szomszédos Székelyszentlélek valaha egy egyházközséget alkottak. Aztán Farkaslaka 1762-ben önállósult, a 200. évfordulóra pedig a hajdani plébánosunk bérmálással, népmisszióval, lelkigyakorlattal és nagy ünnepséggel készült. Az utolsó pillanatban a Securitate megszállta a falut, és lefújták az ünnepséget. A jubileum szót ki sem szabadott ejteni. Márton Áron akkor már évek óta szobafogságban volt, írt azonban egy levelet az egyházközségnek, melyben többek között ez áll: „Az ünnepi évforduló legyen a szent elhatározások napja is, és ígérjétek meg Istennek, hogy a templomot s mindazt, amit a templom jelent, a katolikus szent hitet, a keresztény erkölcsöket, Isten törvényeinek a tiszteletét, a házasság felbonthatatlanságát, a gyermek szeretõ elfogadására vonatkozó nagy isteni rendelkezést szent felelõsségtudattal megtartjátok, és gyermekeiteknek szent örökségül adjátok tovább. Üdvözítõ Istenünk mondotta: »Mindaz, aki igéimet megcselekszi, hasonló a bölcs emberhez, ki házát kõsziklára építette, és szakadt az esõ, jött az árvíz, a szelek fúttak – ahogy õ írja –, és ama háznak estek, de nem dõlt össze, mert kõsziklára volt alapítva«. Az egyházközség létére és jövõjére a Mindenható Isten áldását kérem: Áron püspök.”

LVR: Voltál valaha látogatóban Áron püspöknél a szobafogsága idején?

JG: Jártam egyszer nála harmadéves kispap koromban, mert a püspöknek az volt a szokása, hogy a polgári év elsõ napjaiban a kispapjait „kihallgatta”. Lelki válságban voltam akkoriban, és fontolgattam, hogy elhagyom a teológiát, ám úgy gondoltam, a meghívásnak mindenképpen eleget teszek. Amikor beleültem abba a kopott bõrszékbe, amelyet most az emlékszobában õriznek, és Áron püspök rám nézett a bozontos szemöldöke alól azzal a sajátos, mélyen látó tekintetével, azonnal rákérdezett a lényegre: „Mondd, Gábor, mi fáj?” Egyszeriben lehullottak a lelkem zsalugáterei, beszélgetni kezdtünk, s én ennek a beszélgetésnek köszönhetem, hogy pap lett belõlem, és több mint 50 éve szolgálok az Úrnak.

LVR: Bizonyára mindenkinek ismerõs a szókapcsolat: a zarándok pápa. II. János Pálról vélekedik így a közvélemény, de azt már jóval kevesebben tudják, hogy a Vatikánból való kizarándoklás hagyományát még XXIII. János teremtette meg a múlt század közepén. Igaz, õ még többnyire csak Rómában sétálgatott, el is nevezték a hívek Falakon-kívüli Jánosnak, Johnny Walkernek, a világ plébánosának. Csúnyácska ember volt, de folyton mosolygott, közvetlensége, humora és optimizmusa pedig mindenkire nagy hatást gyakorolt...

JG: Tudni kell róla, hogy parasztcsaládból származott, fiatal korában kórházi, majd tábori lelkész volt, törökországi nuncius korában megismerte az ortodox és az iszlám világot. Nem véletlen, hogy éppen õ volt az, aki meghirdette azt a bizonyos ablaknyitást és szellõztetést az egyházban azzal, hogy váratlanul összehívta a II. Vatikáni Zsinatot. Az új idõszámítás vele kezdõdik, számomra õ a legkegyelemteljesebb pápa ebbõl a szempontból, hiszen fölismerte az idõk jeleit és párbeszédet kezdett a világgal. Olyannyira nem volt szép ember, hogy az egyik kihallgatáson, bevonulás közben egy fiatal leányzó a füle hallatára jegyezte meg: milyen csúnya ez a pápa! Rögtön válaszolt is neki XXIII. János: Drágám, engem nem a szépségversenyen választottak! Végül „a jó pápa”-ként vonult be a történelembe. Az olaszok annyira szeretik, hogy az õ sírján mindig friss virág van!

LVR: A rekorder zarándok viszont Karol Wojtyla, azaz II. János Pál, aki missziós látogatásai révén több mint száz országba utazott el, ha kellett, nagybetegen is. A misszió zarándoklat?

JG: Feltétlenül, és a példák igazolják, hogy korunk pápái ezt a kötelességüket maximálisan teljesítik is: a maguk módján ezzel is felhívják a figyelmet a transzcendensre az egyre inkább hitetlenkedõ világban. Az egyház meghirdette a nyitást más egyházak és vallások felé is, a pásztori zarándoklatok pedig jó alkalmat teremtenek az ökumenikus kapcsolattartásra is.

LVR: A Vatikáni Múzeumban van egy nagyon szép képzõmûvészeti alkotás, amely VI. Pál és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka találkozását örökíti meg. A más egyházak és vallások felé való nyitás a korszerûsödés (aggiornamento) és az ökumené jegyében zajlik. Amikor egy pápa összeölelkezik egy ortodox pátriárkával, belép egy muszlim szentélybe, vagy éppen imádkozik a Siratófalnál, mennyiben számít zarándoklatnak?

JG: A legnagyobb zarándoklatok közül való! Tudni kell, hogy az ökumené nem katolikus találmány, hanem a protestáns egyházak kezdeményezése, melyet az egyház egy ideig fenntartásokkal kezelt, és csak a II. Vatikáni Zsinat elõtti években kapcsolódott be igazán a mozgalomba. Az idõsebbek még emlékeznek, hogy nem mehettünk egymás templomába, nem vehettünk részt egymás szertartásain. Ezek a falak hullottak le König bécsi fõpap, „a vörös bíboros” idején, aki a nyitást Kelet-Európa felé végrehajtotta. Jómagam kajántói plébános is va-gyok, ott a magyarság két valláshoz tartozik: a többség református, a kisebbség római katolikus. Ezek a közösségek nagyon távol voltak egymástól sokáig. Mi megegyeztünk a lelkésztársammal, hogy értelmetlen dolog a magyar ünnepeket is külön megülni, hiszen alig vagyunk tízen, százan, és amikor megnyitottam az elsõ közös ünnepséget a katolikus templomban, akkor azt mondtam: Kedves atyámfiai, amit együtt tudunk tenni, azt legalább ne tegyük külön. Szóval tudunk együtt imádkozni, ugye? Persze hogy azt mondták: igen! Az ökumenizmust alsó szinten könnyen meg lehetne oldani, felsõbb szinten már egy kicsit bonyolultabb a kérdés.

LVR: Akkor tágítsuk egy kicsit a kört! Kõrösi Csoma Sándor Tibetbe megy, késõbb a nyugati világ elsõ boddhiszatvája lesz. Germanus Gyula elmegy Indiába, és az iszlám tanai szerint kezdi élni az életét. Gandhi társadalmi-politikai töltetû só-menetelését az erõszakmentesség jegyében szervezi meg. Vajon ezek zarándoklatok?

JG: Határozottan állítom, hogy mindegyik zarándoklat, mert valamennyien az igazságot keresték, aki pedig az igazságot keresi, zarándokúton van.

LVR: Na és a kis herceg története?

JG: Bolygóról bolygóra vándorol, ismerkedik, tapasztal. Az-tán megtalálja a forrást a sivatagban, majd megszelídíti a rókát! És mit jelent megszelídíteni? Kapcsolatot teremteni. Mi ez, ha nem zarándokút?

LVR: Mondhatjuk azt, hogy a különféle zarándoklatok közös nevezõje éppen az emberi lélek minõségi változása? Vala-milyennek elindulni, másmilyennek térni haza, megtérni önmagunkhoz?

JG: Az összes zarándoklatnak ez a minõségi változás, a megtérés a lényege. Pál apostol a damaszkuszi úton leesik a lováról, és az életútja 180 fokos fordulatot vesz. Karácsonyi példa: Paul Claudel francia költõ bámészkodó ateistaként bemegy a párizsi Notre-Dame székesegyházba, s ott egy oszlopnak támaszkodva hallgatja a Magnificatot, a ministránsok énekét, és végül hívõ emberként ünnepli meg 1886 karácsonyát. Arról, hogy mi zajlott le a lelkében, csak õ tudna mesélni. Van, akit egy falusi harangszó tud messzire hajítani, másikat egy lehulló õszi falevél látványa, van, akit az anyja koporsója, amint épp a gödörbe eresztik. Ezek olyan találkozások a transzcendenssel, amelyet a kívülálló csak tudomásul vehet.

LVR: Eszerint születés és halál között az élet egy zarándokút...

JG: Egy olyan zarándokút, amely a születéssel indul, és a halállal fejezõdik be. Sokszor értetlenül állok, hogy miért sír egyik-másik olyan keservesen a koporsó mellett, szinte már jelenetet rendez, de azt a fájdalmat nem tudom átélni, amit õ átél akkor. Nekünk viszont van egy üzenetünk a hit jegyében: az életünk a halállal megváltozik, de nem szûnik meg.

LVR: Ez már a megváltás felé mutató tanítás, amelyet szintén egy zarándoklat elõz meg, mégpedig a keresztút, amely a nagyböjt egyik emblematikus szertartása is egyben. Egyszer úgy fogalmaztál, hogy azért készülsz az evangéliumból, mielõtt Jeruzsálembe mész, mert az Jézus földrajza. Nos, a Keresztút gyakorlatilag Jeruzsálem földrajza...

JG: Mély tartalmú zarándoklat a Keresztút, mert az egyes állomásoknál megállunk, elvégezzük a meditációt, és ez nem csak informál, hanem lelkileg formál is egyben. Minden templomban a Keresztút Jeruzsálemet idézi. Az elsõ kilenc stáció a Via Dolorosa mentén van, a többi pedig a Szent Sír-bazilika különbözõ szegleteiben. Aki a Keresztutat a jeruzsálemi helyszíneken is végigjárja, felejthetetlen élményben részesül.

LVR: Ha visszatérünk a zarándoklat elsõdleges értelméhez, és magát a jelenséget vizsgáljuk, ahogyan egy-egy zarándoklat a mai embernek megmutatkozik, azt tapasztaljuk, hogy a rájuk rakódó sallangoknak vajmi kevés közük van a zarándoklatok lényegéhez. Megfordultál már Európa különbözõ zarándokhelyein, mi a tapasztalatod, hogyan viszonyul egymáshoz a zarándoklás és a rátelepedõ turizmus?

JG: Helye válogatja. Az egyház mindenképpen küzd a maga eszközeivel a sallangosodás ellen, sajnos, kevés eredménnyel. Lourdes-ban például távol tartják a szent helytõl az árusokat. Csíksomlyón is igyekeznek, régen a templom körül mindenütt butikok voltak, ma már leszorították õket a Szék útjára. Sajnos, a piac sok helyen beköltözik a szent helyekre. Csíksomlyón van egy másik vetülete is a sallangosodásnak: a rosszul értelmezett nemzetieskedés. Különféle zászlókat lengetnek akkor, amikor a keresztaljának volna ott helye, és hangoskodnak ahelyett, hogy imádkoznának. Gróf Klebelsberg Kunó egykori magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter gondolata szerint „háromféle magyar hazafiság van: szónokló, kesergõ és alkotó hazaszeretet”. Az elsõ kettõbõl nagyon sok van, a cselekvõ magyarból, aki történelmét és múltját valóban ismeri, jóval kevesebb. És míg Csíksomlyón sok ember kezében máshová való szimbólumokat lobogtat a szél, aközben Lourdes-ban márciustól októberig minden este gyertyás körmenetet tartanak, és a körmenet alatt rózsafüzért imádkoznak különféle nyelveken. A rózsafüzér tizedeit megszakítja egy Ave Maria-dallam, és a több tízezres tömeg magasba emeli a gyertyáját. Ez lenyûgözõ látvány!

LVR: Lourdes, Fatima, Csíksom-lyó, Füzesmikola, Santiago de Compostela vagy éppen Gua-dalupe – sorolhatnánk a világ különbözõ kegyhelyeit, zarándok célállomásait. Mitõl válik valami kegyhellyé, zarándokhellyé?

JG: Katolikus viszonylatban zarándokhellyé válhat egy helyszín valamely Isten-élmény következtében, szentnek tartott emberek ottani tevékenysége révén, csodaként számon tartott események vagy valamely Mária-jelenés helyszíneként. Ilyen például az említett Lourdes vagy Fatima is. Milton Elveszett paradicsom c. eposzában van egy jelenet: Éva a bûnbeesés után sétálgat a Paradicsomban, és egyszerre csak elérkezik egy tó partjára. A tó vize tükörsima, Éva pedig életében elõször megpillantja saját arcát. A látvány annyira szép, hogy valósággal felsikolt, és belegondol: ha ennyire szép az ember a bûnbeesés után, mennyire szép lehetett ártatlan korában! Siratni kezdi azt, ami végképp elveszett. Az egyes emberek vagy közösségek élete sem egyéb, mint a hajdan elveszett szépség visszasírása. Bûnbeesés után azonban jön a második Éva, jelesül Mária, akit érdemeire való tekintettel Isten megóv a bûntõl, és benne viszontlátjuk az elveszett szépséget. Ezt énekeljük a Mária-énekeinkben is: egészen szép vagy, Mária! Nyilván a lelki szépséget és tisztaságot értjük ezen, mert õbenne jelenik meg újra az Isten elgondolása szerinti bûntelen ember, ezért a katolikus ember számára Mária egy tiszteletre méltó személyiség, és persze szó sincs imádatról, ahogy azt némelyek tudni vélik. A ’70-es években Kolozsváron egy unitárius felekezetû énekesnõt a református teológiára hívtak dalestet tartani. Vitte a repertoárját, amelyben két Ave Maria is szerepelt. Mondták a fiúk, abból egy is elég lesz, az is elmaradhat. Az énekesnõ szó szerint ezt válaszolta: Ha én arról a nõrõl, aki egy ilyen gyermeket adott, mint Jézus, nem énekelhetek nektek, akkor nem éneklek semmit. Ennyit a Mária-tiszteletrõl.

LVR: Hogyan magyaráznád el a zarándoklat lényegét egy nyakas kálvinistának? A szókapcsolatot Adytól kölcsönöztem, aki nem akármilyen költeményben hajtott fejet a pócsi Mária elõtt!

JG: Szükségünk van arra, hogy idõnként megálljunk, magunkba nézzünk, önvizsgálatot tartsunk és elgondolkodjunk azon, hogy mi a feladatunk, mire vállalkozunk és képesek vagy méltóak vagyunk-e arra a feladatra, vagy sem. A zarándoklat, ha komolyan vesszük, erre kiváló lehetõség.

LVR: Térjünk vissza Csíksom-lyóra, mely a Kárpát-medence leg-ismertebb Mária-kegyhelyének számít. Az 1980-as években poros mezei dûlõutakon jutottunk csak el a kegytemplomig, amikor édesapám akkori munkabeosztása lehetõvé tette, hogy elzarándokoljunk. Ha nagyon akart, eljutott az ember az ájulásig zsúfolt búcsús misére. Aztán jött a fordulat, és gyûjteményes köteted, melyben a rendszerváltozás utáni zarándoklatok dokumentumaiként az ott elhangzott ünnepi szózatokat közreadtad, Csíksomlyó legújabb kori krónikája is lehetne...

JG: Említettem, hogy a rendszerváltozás elõtti utolsó nyilvános zarándoklatot követõen magányosan mehettek csak az emberek, netán kisebb csoportokban, de népes, több százezres tömeg nyilván nem fordulhatott meg ott. Az elsõ szabad búcsú 1990-ben volt, ezért is lett a kötet címe Húsz éve szabadon, Csíksomlyón. Jeles írók is megszólalnak a könyv lapjain, de minden alkalommal készítettem egy-egy interjút az ott megforduló személyiségek valamelyikével is: Vízi E. Szilveszterrel, Habsburg Ottóval, Csoóri Sándorral, Erdõ Péter bíborossal és még sokan másokkal.

LVR: Van-e különleges csíksomlyói zarándokélményed? Hiszen minden esztendõben részt veszel a búcsús szentmisén, amely egyfajta lelki szükségleteddé is vált...

JG: Nincs olyan, hogy legszebb: külön élmény számomra mindegyik. Ennyi embert együtt látni, együtt imádkozni velük nagyon nagy dolog. Talán csak ahhoz fogható, amit egy nyilvános pápai fogadáson élhettem át Rómában, amikor a Szent Péter téren az öt világrészrõl érkezett különféle nyelvû és bõrszínû ember közösen imádkozta a Credót, mindenki a saját nyelvén.

LVR: Nem bábeli zûrzavar ez?

JG: Ez már a pünkösdi lelkület, hiszen az elsõ Pünkösd idején is mindenki a maga nyelvén hallotta és értette meg az örömhírt.

LVR: Jeruzsálemet a három ábrahámi világvallás mindegyike magáénak vallja. A Mennyei királyság c. játékfilmben, amely arról szól, hogy a keresztények hogyan veszítik el az uralmat a szent város fölött, van egy megható jelenet. A Jeruzsálemet feladó Balian lovag megkérdezi a vele tárgyaló Szaladin szultánt: mégis mit ér számára ez a félig lerombolt város? A szultán félvállról veti oda: semmit. Majd összetett kézzel és ragyogó szemmel teszi hozzá: de mindent! Vajon számunkra mit jelent Jeruzsálem?

JG: Lényeglátó mondat: semmit és mindent. E kettõ között zajlik az életünk is. Én csalódtam egy picit Jeruzsálemben. Amikor a szent helyeken egymásra licitálva gyakorolják a szertartásaikat a különféle felekezetek, hát az lehangoló tud lenni, ha pedig ebbõl üzletet is csinálnak, az rettenetesen zavar. Jeruzsálem a keresztény ember számára végsõ soron Jézus mûködésének és a megváltás misztériumának legfontosabb helyszínét jelenti. Egy lelkileg elsivatagosodó világban, ahol folyamatosan fenyeget valamilyen ökológiai, morális, háborús vagy gazdasági válság, ahol az elzüllés és megsemmisülés veszélye hétköznapi jelenség, az Õ tanítása mentén lehet eligazodni a zarándokúton. Ez az az iránytû, amit nagyon meg kellene becsülnünk!

Laczkó Vass Róbert, Művelődés, 2014. január





Támogatóink

Médiapartnerek

Erdélyi Magyar Televizió

Ajánljuk


© 2009, EMKE, Belépés